Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Megtanultam már...

Megtanultam már, a könnyeimet takarni,
A gyengédséget nem várni, a szerelmet nem akarni.
Megtanultam nem sírni, ha fáj a szívem,
Hozzá szoktam, ha jön az idő, megyek innen.

A lecke jó volt, nem mondom, tökéletes élvezet,
olvasmányos, s az élet megszülte a képeket.
Példával mutatta, olykor ostoroz a múlt,
ha remélni próbálsz, körötted tüzet gyújt.

Nem nyújt segítő kezet, ha az kéne neked,
Kihasznál és nevet, játszik csak veled.
Beléd rúg, eltipor, biz kegyetlen a sors keze,
A magány és önsajnálat, hiteles eszköze.

Ha sírnál, de már könnyed sincsen,
S várnád, hogy végre rózsaszirmot hintsen,
Akkor kapod arcodba a legnagyobb pofont,
Kaján vigyorral mondja: - Ó te bolond!

Mit vártál komolyan, elhitted a szépet?
Tudd meg hát, lassacskán darabokra tépked!
Előnytelen küzdelem, nála van a fegyver,
Amivel minden csatát könnyedén megnyer.

Te csak ülsz, némán, ostobán merengve,
Életed lassacskán, a szemed előtt pereg le.
Vagy, aki vagy, voltál, aki voltál,
De alapjában véve, soha nem változtál.

Nem tűrted a magányt, ittad a szavait,
Hitted, hogy a hited majd csak felszabadít.
Itt volt az idő, kellett volna lépni,
De nem tetted, s szívedet, ezer ütés éri.

Fájni fog nagyon, szokj hozzá barátom,
Nem terem boldogság minden egyes faágon.
Feletted is ott lebeg Damoklész kardja,
Lesújt rád is meglásd, ha a sors úgy akarja!